És csak leng, csak leng a Magyar László...

Balázska lelkesen mesél mindig, csak úgy ontja magából a beszámolókat...
Bármi szóba jöhet, csak beszélni lehessen róla, meg kimondani, megállapítani, okosnak látszani, új szavakat használni...

Piros betűs ünnep közeleg, mindenhol kitették már a lobogókat. Sétálunk az utcán, Balázska felfelé mutat, hogy én is lássam:
- Nézd, anya, ott van már fent a "Magyar LÁSZLÓ"!


Beszámol arról, hogy mi mindent csináltak az oviban. Csak hadar, hadar, egyszer csak elakad:
- ... és akkor beletettük a dobozba azt a fugilát... fug... fig... figu...  fugarát!


Hajnika irtózatosan harap. Szeretetből... Poénból... Mindegy neki, csak jön, mosolyog, adja az ártatlant, bújik, bújik, odahajol és mar! Balázskának már két hete nem múlik el a harapásos sebhely a popsijáról... és ezt persze mindenkinek meg is mutatja, hogy Hajnika mekkorát harapott belé.
Én is mesélem a húgomnak, hogy Hajnika megharapta Balázskát.
Anya: - Bizony!!! És nem is kicsit!!!
Balázska rákontráz:
- Bizony, nem is kicsit! De azért NAGYON!

Húgom csodálkozik, Balázska helyzetet elemez:
- Igen, Hajnika ilyen... ilyen nagyon rossz kislány, és amikor harap, akkor azt mondjuk neki, hogy MEGVERJÜK és KÖCSÖG!