El is mentünk a kínaiba, ahol is Doki a "szokásosat" kérte. :-)
A kínai kiszolgáló hölgynél már teljesen bevágódott, főleg, amikor megkérdezte Dokit:
- Fiu, mi ujsag, tetszi kinai kajálás?
Doki pedig lelkesen mosolygott és bólogatott. (Remélem, azért értette a kérdést.)
Erre kapott még ajándékba egy nápolyi szeletet is.
Doki nem értette, miért kapta, így hosszan elbeszélgettünk arról, hogy mi is az a "törzsvásárló" és hogy miért kell megbecsülni. :-)
A következő 5 percben a következők történtek, miközben Doki üvöltve beszélgetett velem (ez nála a normál hangnem, valószínűleg azért, hogy mindenki jól hallja).
- Te, anya, én tudod, min gondolkozok? Azon gondolkozok, hogy vajon a karatemestereknek van-e barátnője.
- Hát... Szerinted? Mi a jobb, ha van, vagy ha nincs?
- Hát ha nincs!
- Miért?
- Hát csak!!!
Hangosan, és tudálékosan közli:
- Na azért várjál, azért nem mindegy azért, hogy elítélés vagy megítélés, azért! Nagyon nem!!!
- Anya, neked az az ajándék, ha nekem jókedvem van?
- Igen.
- Akkor most van egy jó hírem: neked adom ezt az ajándékot!
Még hangosabban bejelentést tesz evés közben:
- Anya! Pukiztam!
- Jól van! Kedves egészségedre! - közlöm halkan.
- Köszönöm! Szeretlek! - közli üvöltve Doki.
- Én is szeretlek! - közlöm én halkan. Majd amíg elfordulok egy percre, hogy leírjam, Doki hangos robajjal leborul a székről.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése