Dokival a hétvége. Végre ilyen is van.

Dokit nem vitte el Zoli a hétvégére. Így persze minden program borult, de egyáltalán nem bántam. Végre együtt lehettem Dokival. Hát ez az, amiért végül is abba fogom hagyni a hastáncoktató képzést...

Volt egy gyönyörű péntek délutánunk, amikor is elintéztük a nagybevásárlást. A szokásos módon végigjártunk minden kóstoltatást. Doki körbeudvarolta a kóstoltató csajokat, szóval tartotta őket, mindenkinek elmesélte, mennyire szereti az iskolát, és hogy van egy szerelme, a Virág. Nagy sikere volt, mint mindig, és a végére egészen megnyugodott.
Nem indult ugyanis zökkenőmentesen az egész... Lezajlottak a szokásos hisztik, és persze a vásárlást a számítógépes játékoknál kellett kezdeni. Dokinak kizárólag a 16+ jelű játékok tetszettek, abból is a leghorrorisztikusabbnak tűnők. És rosszulesett neki, hogy nem engedtem meg, hogy olyanokat vegyen a saját pénzén... Fél óra alatt sikerült választani és megegyezni. Kemény menet volt, és mindkettőnket kikészített.

Péntek este még főzni is tudtam, és szombat-vasárnap is konyhaművészkedtem. Ez is nagyon jólesett. Főleg az, hogy a családnak is ízlett. Imádok főzni, és ettől olyan igazi nőnek érzem magam.

Szombaton a hastáncoktató képzésben résztvevő lányoknak táncpedagógia tantárgy volt Rékával. Ez mindig egy erőteljes terápiás hétvége is, legalábbis a számomra. Így sajnáltam, hogy lemaradtam róla. De ez van... Azért beugrottunk Dokival, aki itt is remekül elszórakoztatta a lányokat az ebédidő alatt. Mesélt a katonás rajzairól, és leginkább tornázott a teremben, meg a tánchoz használt botokkal kardozott, különböző csatajelenteket és harci figurákat mutatott be.

Aztán Doki elkísért egy castingra. Egy érdekes tánctanítási munka van kilátásban, amit örömmel is csinálnék, de erről csak akkor írok majd, ha összejött.
Azért mentem el, mert éreztem, hogy jó lesz. A casting és a munka is. :-)
Doki természetesen ott is megcsinálta a műsort, de magához képest nagyon jó gyerek volt. Végig egy helyben ült egy széken, és folyamatosan beszélt. Kivéve, amikor táncoltam, mert akkor nagyon aranyosan, csöndesen figyelt.
De a beszélgetések közben végig hangosan kérdezgette, hogy mikor lesz vége, sokáig tart-e még, hány perc múlva megyünk haza, mi tartott ilyen sokáig az öltözésben satöbbi. Még az a szerencse, hogy a casting szervezői is türelmesek és megértőek voltak, és nagyon jól kezelték Dokit, illetve hogy kevesen voltunk ott.

Vasárnap megint elmentünk Dokival a családi kontakt táncházba.
Persze, elkéstünk, de sebaj. Mi voltunk az egyetlen résztvevők. Rajtunk kívül csak a két oktató és a gyerekeik voltak ott. De nagyon-nagyon jól sikerült, Doki remekül érezte magát, mert folyamatosan szerepelhetett, pöröghetett, ugrálhatott, és ez volt a legfontosabb. És persze ismét az, hogy együtt voltunk egy olyan programon, ahol jót mozogtunk, jót kreatívkodtunk és jól éreztük magunkat.

Aztán még Csabával, Doki vér szerinti apukájával találkoztunk, aki vett Dokinak szülinapi ajándékot.
Végül pedig egy csodálatos, békés, családi estét töltöttünk el Dokival és Balázzsal hármasban. Mint egy normális család: a fiúk játszottak együtt a gépen, én körülöttük sertepertéltem és élveztem a békét, fürdetés, vacsi együtt, altatás...
Igen, nagyon vágytam már erre. Nagyon hiányzott az életemből az ún. "családi élet", és boldoggá tesznek azok alkalmak, amikor ilyenben van részem.

Kontakt tánc Dokival

Vasárnap Dokival családi kontakt táncházba mentünk.
Nagyon jó volt, és Doki is jól érezte magát: közölte, hogy tetszett neki, és csak egy gyakorlat volt unalmas, és máskor is szívesen jön.
Én pedig testileg-lelkileg felfrissültem. Felpezsdítette a véremet a szabad és kreatív és aktív mozgás, meg a belső gyermek terápia, amiben magamat részesítettem, és örültem, hogy olyan programot sikerült találnunk, ahol szinte kötelező a rosszalkodás, és Doki is kimozoghatja magát, de azért mégis együtt vagyunk és én sem unatkozom közben. Kevés olyan program van, ami megfelel ezeknek a kritériumoknak. :-)

Na, de ez olyan volt.
Doki már alig várta, hogy elkezdődjön a "rosszalkodás", és a többi gyerekkel együtt már az óra kezdete előtt megkezdték az üvöltözést, futkározást satöbbizést.
Mire az oktatók beestek, ők már csatakosak voltak az izzadtságtól.

Sok család volt, mind kisgyerekesek, és mindenki olyan jó "laza" szülő volt.

A bemutatkozó nyitókörben a neve mellé mindenkinek ki kellett találnia egy mozdulatot is, amiben a gyerekek, természetesen, sokkal kreatívabbak voltak, mint a felnőttek.

Aztán mozogtunk, "feladatokat" hajtottunk végre, szülők-gyerekek-babák együtt: voltunk falevél és szélvihar, pocsolyában fetrengő kisállatok és még nagyon sok minden más...
Mivel az egyik kedvenc állatom a csiga, és amúgy is a földön csúszkáltunk, gondoltam, csiga leszek. Doki meg hernyó volt, és ezt átlag fél percenként közölte is a foglalkozás vezetőjével jó hangosan... Aztán kitalálta, hogy ő az eső elől nem a polifoam falevelek alá bújik el, hanem a hernyólyukba: feltekerte magára a függönyt, alig bírtam kiszedni, aztán azt is félpercenként közölte a vezetővel, hogy mindenki bemehet a hernyólyukba az eső elől. Nagyon édes volt. :-)

Az tetszett a legjobban, hogy nem a szokásos tornaóra szerűen folyt a foglalkozás. A vezetők viszonylag halkan beszéltek és javasolták az újabb mókákat, és mégis mindenki meghallotta, még a gyerekek is, pedig ők a feladatok mellett-közben-alatt fel-alá rohangásztak üvöltözve. És senki nem szólt rájuk, nem volt fegyelmezés, hanem a saját tempójukban hol bekapcsolódtak a feladatba, hol kiszálltak és a futkározást folytatták, és amikor beszálltak, akkor is kreatívan úgy alakíthatták magukra a feladatot, ahogy éppen jólesett. És ezt ők is nagyon élvezték.
Ráadásul tényleg azonnal beépültek az ötleteik is a feladatokba, ami sikerélményt is adott nekik.

Mondanom sem kell, az egyetlen feladat, amit Doki unalmasnak nevezett, az a "kis postás" volt, amihez le kellett ülni pár percre és koncentrálni meg figyelni kellett. :-)

Hamar elröpült a másfél óra.
A családi kontakt táncház leírása és részletei itt találhatóak:
www.kontakttanchaz.hu

Melegen ajánlom minden szülőnek. :-)