Doki jógatáborba ment anyuval és a húgommal, Ildikóval.
Ő persze remekül érzi magát, még egyszer sem akart velem beszélni telefonon (kivéve, amikor gyorsan el kellett újságolnia, hogy megcsípte egy szarvasbogár, de aztán szaladt is tovább....)
Én meg esténként nosztalgiázom, amikor a kis ruháit teregetem, és majd meg szakad a szívem, hogy nincs velem, és nem mondja az okos meg aranyos dolgait.
Felidézgetem az aranyköpéseit, azzal próbálom jobb kedvre deríteni magamat.
Doki szerint azért mászkál át hozzánk éjszaka, mert a mi ágyunk sokkal kényelmesebb, mint az övé. :-) Szerintem ezzel minden gyerek így van. Anyuéknál mindig jobb aludni: az ágy mindig kényelmesebb, van kihez odabújni, van kit rugdosni és letúrni alvás közben...
Múltkor összebújtunk Dokival a saját ágyában, de "nem fért el", így aztán úgy döntött, leköltözik a földre. Letettük a kis takaróját, párnáját, én meg maradtam az ágyában a kismackójával: Doki lefeküdt, majd a kismackót odanyújtotta nekem, és nagyon szépen, udvariasan megkért:
- Anya, téged, mint szülőt megkérhetlek, hogy gondoskodj a kis barátomról addig, míg alszom?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése