Egy csodálatos pályázat

Megérkezett az első pályázat. 
Annyira szépen írta le benne Sári a hastánc felé vezető útját, hogy szeretném megosztani veletek is. 
Érdemes elolvasni (bármennyire is hosszú), mert valószínűleg sokan magatokra ismertek az útkeresésében, vívódásában, örömeiben. 

Ha kedvet kaptok, gyorsan pályázzatok ti is! 
Már csak pár napig lehet pályázni!!!
Bővebben a blogban itt olvashatsz róla: 
http://everydaylifeofabellydancer.blogspot.hu/2016/05/beszelj-es-palyazz.html
A FB-on pedig itt találod meg az esemény részleteit: 
https://www.facebook.com/events/1601026083548737/

Olvassátok el és fogadjátok szeretettel Sári írását!
(A szerző engedélyével teszem közzé.)

******************************


Pályázat kezdő hastáncosoknak
Név: Geőcze Sára
Kor: 20
Foglalkozás: Tanuló

Kislánykoromban mindig is a repülésről álmodtam. Elképzeltem, hogy szárnyaim nőnek és a kismadarakkal szelem át az égboltot, bejárva a legtávolabbi vidékeket s meglovagolva a bárányfelhőket. 
Ahogy felcseperedtem, rájöttem, hogy sajnos igazi szárnyaim nem lehetnek, s valószínűleg be is zárnának egy nem túl kellemes helyre, ha azt hangoztatnám, hogy már pedig én képes vagyok az ablakból kiugorva elsuhanni a szomszédos fán lakó fekete rigóval. Így hát olyan lehetőségeket kerestem, amelyekkel ha a fizikai repülést nem is tudom megoldani, de a szellemi szárnyalást, a lelkem kibontakozását viszont igen.

Az érdeklődésem ekkor fordult a művészetek felé. A zene volt az, első sorban, ami megfogott, és később az írás öröme, valamint a színjátszás is a hatalmába kerített. A festészet sajnos nem jött be, mivel még egy pálcikaemberkét se tudok normálisan lerajzolni, az origamiról pedig inkább említést se teszek… A gyöngyfűzést viszont megszerettem, azzal mai napig próbálkozom, amikor csak lehet.

A gondolat, mi szerint táncolni szeretnék tanulni, nem tudom mikor fogant meg először a tudatomban, abban viszont biztos vagyok, tudtam, hogy az igazán képes szárnyakat adni. 

Akár a néptáncot, akár a balettot vagy bármiféle más tánctípust is nézünk, azt tapasztalhatjuk, hogy az igazán profik képesek olyan légiesen és kecsesen megtenni egy-egy lépést, hogy úgy tűnhet, mintha a föld felett lebegnének. 
Átszelik, átrepülik az egész színpadot. 
Így hát én is szerettem volna valami ilyesmit elsajátítani… 

Persze, kezdetben ez sem volt túl nyerő dolog. 
Kiskoromban dzsessz-balettra jártam, de azt nem szerettem annyira: borzalmas volt a zene, kirekesztettnek éreztem magam és nem is foglalkoztak velem úgy, mint kellett volna, mert nem találtak elég tehetségesnek. 
Később, általános iskolában, mikor eljött a kamaszkor, s elkezdtem megismerni a lelkem romantikusabb felét és a szerelem iránti vágyam fokozódni kezdett, azon törtem a fejem, hogy mi lenne, ha társas táncot tanulnék. Ha egyedül nem ment a szárnyalás, talán valakivel az ellenkező nemből sikerülne. 
Nos, sajnos ez az ötlet sem volt a legjobb. Nagyon szerettem, hiszen az egész tánc hangulata rendkívül magával ragadó, de… Sajnos nem volt párom. Én voltam az egyedüli, akinek nem volt. Így hát, a Tanár úr nagy bánatára is, ezt is abbahagytam. Sok éven át pedig nem is foglalkoztam többet azzal, hogy megtanuljak repülni… Egészen mostanáig.

Hogy mikor láttam először hastáncot? 
Azt hiszem, kislány koromban egy Ki mit tud?-on. 
De akkor még fogalmam sem volt arról, hogy pontosan mit is látok, s talán azért, mert még kicsi voltam, és az akkori korosztályom számára még nem volt teljesen érthető az, hogy az a kevés ruhát viselő néni miért is képes elvarázsolni a közönséget. 
Eleve nem is tudtam még érzékelni ezt a varázst, egyszerűen csak „megmagyarázhatatlan jelenség”-nek neveztem (persze nem pontosan így, annyi idős fejjel, inkább csak „furinak”). Hiszen akkor még nem voltam nő, csak egy kislány. 
Mit tudtam én mit jelent nőnek lenni, mikor a játék és a kis álomvilágom sokkal jobban érdekelt minden másnál…

Nos, 18-19 évesen ez már nem volt teljesen igaz. 
Igen, most is szeretek játszani és ébren álmodni, de elkezdődött bennem egy folyamat, ami megállíthatatlanul kezdett egyre jobban előtörni, és foglalkoztatni – az, hogy felnőttem. 
Persze, sokan még most is gyereknek neveznek, mert továbbra sem hagyott alább olykor gyermeki lendületem, de szerintem ezzel nincsen különösebb baj.
 Azzal viszont igen, hogy a bennem szunnyadó Nőt még mindig nem találtam meg teljes egészében. Öltözködésemet és viselkedésemet tekintve nőies vagyok, nem erről van szó… Hanem arról a magabiztosságról, amivel egy nő rendelkezik, nem csak a szerelem, de az élet más területein is. Mondják, hogy csak a tapasztalatlanságom miatt vagyok bizonytalan, de szeretnék ezen javítani. 
Szeretnék jobban bízni magamban, kisebb-nagyobb sikereket elérni, s úgy érzem, hogy ezt másképp nem valósíthatom meg, csak úgy, ha valami olyasmi „terápiára” járok, ami először a lelkemben segít rendet rakni, ledönteni az aggályokat és akadályokat, majd kibontani azokat a bizonyos szárnyakat.

Így kezdtem el ismét agyalni azon, hogy táncolni kéne tanulni. 
Ha sikereim lennének a táncban, akkor az sokat segíthetne rajtam. 
De mégis, miféle tánc lenne az, ami nekem a legmegfelelőbb lenne? 
És akkor megvilágosodtam… A hastánc! 

És miért a hastánc? 
Mert az egyetemen egyiptológiát szeretnék tanulni, Egyiptom pedig valamilyen szinten a Közel-Kelethez tartozik, ahonnan a hastánc gyökerei is származnak. Sőt, az egyiptomiak tánckultúrája is magába öleli a hastáncot! 
Milyen vagány lenne hát, ha egy egyiptológia szakos tanuló hastáncolni tanulna!
 Persze, még nem vettek fel az egyetemre, még dolgozom azon, hogy bekerülhessek, de ez a párosítás, az egyiptológia és a hastánc hihetetlenül vonzóvá vált a számomra.

Első dolgom így a YouTube lerohanása volt, hogy hastáncos videók után böngésszek. 
Persze rögtön magával ragadott az a keleties hangulat, a mozdulatsorok, amik az Ezeregyéjszaka meséit idézték bennem. 
A klasszikus hastánctól a törzsfúzión át a gótikus hastáncig minden érdekelni kezdett, a különböző eszközök használata, a csodaszép ruhák, a különleges zene, minden. 

És, igen… Le se tagadhatnám magam és a szubkultúrámhoz való tartozásom azzal a kijelentésemmel, hogy én is szeretnék metál zenére táncolni úgy, mint Mahafsoun vagy akár Diana Bastet. A következő pillanatban már Hóförgeteg magyar gót hastáncos weboldalát tanulmányoztam. Meg is tetszett a dolog, már el is kezdtem összeszedni a gondolataimat, hogy mivel is beszéljem rá a családtagokat arra, hogy támogassák az ötletem, mikor hirtelen Megálljt!-t parancsoltam magamnak. Nagyon szuper ez a gót hastánc, imádom, de… 

Mi lenne, ha előbb a klasszikus hastáncot tanulnám meg? 
Hiszen ugyanezt teszik jó formán a metál zenekarok tagjainak többsége is: először a klasszikus zenét ismerik meg, hogy megtanulják, honnan is származik majdnem minden más zenei műfaj, és csak aztán specializálódnak egy másik irányba. 

Úgy érzem, hogy nekem is ezt kell tennem a hastánccal: először minél magasabb szinten elsajátítani a klasszikus hastáncot, és csak aztán cifrázni azt fekete ruhával, sötét hangulatú zenékkel és a többivel.

Így ismét nyakamba vettem az internetet, hogy magyar hastánciskolák után kutassak. 
Már nem emlékszem pontosan hogy, de jó pár intézmény átnézése után rátaláltam a Mahasti által alapított Szívvel-Lélekkel Stúdióra. 
Magas színvonalú oktatás, nemzetközileg is elismert táncosok, családias és igazán nőies hangulat, sok öröm és siker – kell ennél több? 
Persze, hogy rögtön a Mahasti Hastáncstúdiót választottam, s választom most is. Főleg, mert miután felvettem a kapcsolatot azzal a fantasztikus személlyel, akiről a hastánciskola is a nevét kapta, arról kezdtem el álmodozni, hogy egyszer majd tőle tanulhassak meg mindent, ami hastánc. 
Mahasti odafigyelő, kedves, magával ragadó jelleme csak jobban megerősítette azt a döntésem, hogy a Szívvel-Lélekkel Stúdió mellett voksoljak. 
A Holdfény Lányai által előadott kreatív és rendkívül élvezetes produkciók varázsáról pedig nem is beszélve. 

 Az utóbbi időben két órán is részt vettem: 
- egyszer a Kopaszi-gáton megrendezett Női és Családi Mozgásfesztiválon – ahol megtanultam, hogyan kell dögös maca testtartást felvenni :-)
- másodszor pedig a Szívvel-Lélekkel Stúdióban tanulgattam a legyezőfátyol használatát, miközben a többiek versenyre készültek. 
Mahasti akkor mondta nekem, emlékszem, hogy kezdőhöz képest nem is csinálom olyan rosszul. 
Nos, ez is egy olyasfajta löket volt, ami által jobban megszerettem a hastáncot, és Mahastit is még jobban megkedveltem. Persze nem csak azért, mert megdicsért, hanem mert olyasfajta atmoszférát teremtett meg az óra keretein belül, hogy öröm volt annak minden egyes perce. 
A tanítási módszere is olyasfajta, amelyről sok más tanár is példát vehetne: lelkesítő, figyelemfenntartó és igazán képes átadni azt a tudást, amire éppen szükség van. 

„Tovább kell hát gyakorolnom és tanulnom, hogy egyszer azt mondhassa nekem, hogy készen állok akár egy versenyre is!” – gondoltam magamban. 
Úgy éreztem akkor, hogy ott a helyem, köztük, és csak remélni tudom, hogy egyszer egy színpadon táncolhatok majd velük.

És ezen a szép, májusi napon, immár húsz esztendősen, elérkeztem ehhez a pályázathoz.

S hogy pontosan mit is várok ettől a kurzustól? 
Azt, hogy valamelyest megtapasztalhassam a saját bőrömön is azt a nőiességet és „táncmágiát”, amit eddig csak más táncosok ragyogását figyelve érezhettem; 
hogy kipróbálhassam magam és még biztosabb lehessek abban, hogy nekem ezt az egészet csinálnom kell; 
hogy jól érezzem magam és kikapcsolódhassak, elbújva kicsit az érettségi okozta stressz és a sok tanulás elől; 
hogy próbálgathassam a szárnyaim.

És mik a céljaim a kurzus végére? 
Hogy tökéletes magabiztossággal vágjak bele a további hastánctanulásba és elérhessem az ezzel kapcsolatos álmaim.

A hastánccal kapcsolatos aggályaim csupán annyiban rejlenek, hogy félek attól, hogy csalódni fogok. 
Persze, nem a hastáncban, hanem önmagamban, hogy nem leszek képes elsajátítani azt kisebb mozgáskoordinációs problémák, vagy egyéb akadályok miatt. 
De bízok abban, hogy le fogom tudni győzni mindezt, és nagy izgalommal fogok várni minden egyes hétfő délutánt. :-)

A kérdéseim pedig amolyan általános kérdések csupán, de fontos lenne tudni őket:
 Miféle öltözetben érdemes megjelenni?
 Mit vigyek magammal?
 A videó felvételeket és a fotókat a résztvevők is megkapják vagy csak internetes felületeken lesznek elérhetők?
A válaszokat előre is köszönöm!

„Bármilyen tánc során, amelynek örömmel adjuk át magunkat, agyunk elveszti a kontrollt, és testünket a szívünk irányítja tovább.”
(Paulo Coelho)
2016. május 9.