Doki megkapta az első pár beírást a múlt héten. Vagyis hát én kaptam őket, de eddig mind az én hozzáállásomra vonatkoztak, most pedig Dokira. Hogy "vihogott" az órán foglalkozás közben, és szétültetés után is folytatta... (Az érdeklődésemre azt mesélte, hogy az volt ilyen mulatságos, hogy az egyik gyerek dobálta a radírját a tanári asztalra...)
Aztán másnap pedig "izgágáskodott" az órákon és kérték, hogy legyek szíves elbeszélgetni vele. Hát, elég sokat beszélgettünk erről, és azt hiszem, ez nem fog segíteni.
Van egy olyan gyanúm, hogy még sokszor fogok "izgágáskodásról" szóló beírást aláírni.
Aztán azt is felfogtam, hogy van némi igazság a "kis gyerek - kis gond, nagy gyerek - nagy gond" mondásban.
Kezdődnek a kissé súlyosabb problémák.
Doki nagyon szeretne telefont és ezért sok mindenre hajlandó (ha nem munkáról vagy tanulásról van szó...).
Először anyukám telefonját találtam meg nála véletlenül. Aztán az enyémet. Múlt héten pedig húgom céges telefonját, amit azért kapott, hogy most, hogy elutazik hétvégére, elérhető legyen sürgős esetekben. Szerencsére, a a vonat indulása előtt fél órával sikerült összefutnunk, így vissza tudtam neki adni.
Persze, Dokival mindegyik eset után hosszan elbeszélgettünk, és állította, hogy érti a dolog lényegét.
Balázzsal egy egész éjszakás programot is kitöltött a beszélgetésünk, hogy mi a teendő ilyenkor. Ő némileg drasztikusabb megoldásokat javasolt, én meg... nem. Végül is, én anyuka vagyok, meg Halak meg nem szeretem sem a veszekedést, sem a bántást, sem a büntetést. Az értelmes, tiszta kommunikációban hiszek... Csak ez nem mindig válik be. :-(
Végül Dokival megbeszéltem, hogy 2 hétig nincsen játszás a gépen, amin persze megsértődött, de azért viszonylag békésen tudomásul vette.
Zolinál volt vasárnap, és Zoli állította, hogy egész nap erről az esetről beszélgettek. A végeredmény: Doki megkapta Zoli régi telefonját, azzal a felszólítással, hogy nem viheti be az iskolába és csak játszhat rajta.
Erre mi történik ma reggel?... Doki állítja, hogy nincs nála a telefon, ami egyébként a zsebében dudorodik. Megkérem, hogy tegye le a szobájában. Megsértődik, berohan a szobájába, majd mikor kijön, közli, hogy letette.
Kiveszem a zsebéből, és ismét megkérem, hogy tegye le a szobájában... Ez megismétlődik párszor, végül elveszem a telefont saját kezűleg, Doki megsértődik a gonoszságomon és elindulunk az iskolába.
És nem tudok erre mit mondani. Olyan, mintha magamat látnám. Szinte semmiben nem különbözik attól, amit én vittem véghez kiskoromban...
------
Pénteken megyek Dokiért az iskolába. Ilyenkor hamarabb elviszem, hogy többet lehessünk együtt. Bemegyek, erre ő még vágdos az ollóval. Zavarba jövök: - Jaj, még tart az óra? Elnézést!
Laci bácsi: - Nem, már rég vége, csak Doki csinálja még. De jöjjön be, anyuka, és segítsen nyugodtan összepakolni, mert így sosem lesz kész...
És megkéri a gyerekeket is, hogy segítsenek Dokinak elpakolni.
Így az osztályban látható kép a következőképpen néz ki: Doki nyugodtan vágdossa kifelé a Mikulást a papírból, hol bal, hol jobb kézzel. A padszomszédja, Laló is beszáll, vág, mint a villám, hamar kész is lesz a maradékkal. Közben az aranyos kislányok sorban állnak Doki asztalánál, és viszik a helyére a holmijait: egyik a ragasztót, másik a rajzórás dobozt a kellékekkel, harmadik az ollóját. Én meg a földön térdelve próbálom összepakolni Doki táskáját, kérdezgetem a két tanárt, hogy mi a házi, mit kell hazavinni, összeszedem a maradék ceruzákat a földről Doki padja körül; közben Doki is mesél és mutogat, hogy mit kaptak aznap a Mikulástól. Ezek után szokott következni a "Gyerekek, segítsetek megkeresni Doki sálját/sapkáját/tornazsákját/pulóverét stb" című fejezet, ami most kizárólag a törölközőre vonatkozott, a többit kivételesen magától is megtalálta.... Így röpke félóra alatt elkészülünk, rólam már lesül a kabát, a tanítók pedig biztosan nagyon megkönnyebbülnek, amikor végre kisétálunk az ajtón. :-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése