Orientális Mese III.

  A XV. Holdfény Lányai Páros és Csoportos Nemzetközi Hastáncversenyen egy új kategóriát indítunk. Ez a kategória az Orientális Mese. A versenyzők három mese közül választhatnak. Bemutatom a harmadik mesét, melyet Várfalvy Emőke írt.

A versenykiírásról és az új kategóriáról további részleteket olvashatsz itt: https://everydaylifeofabellydancer.blogspot.com/2020/09/xv-holdfeny-lanyai-paros-es-csoportos_7.html

A keleti szél tánca

 

A keleti szél egy napon épp a Vörös tenger felé tartott. Egy hatalmas vihar hírnöke volt, s bár sietett, néhány percre megpihent egy árnyas liget fái között. A sivatag feletti hosszú repülés után jól esett elandalogni a frissen öntözött pázsit felett, átbújni a mélyzöld lombú hatalmas fák között, amik büszkén álltak körül egy pompás palotát. A palota előtt egy szökőkút csobogott, a vízsugár magasra szökkent, majd csilingelő kacagással hullott vissza a víztükörre.

A szél közelebb ment, hogy a kacagó szökőkút vizével felfrissítse magát, mielőtt tovább száguld a forró alkonyatban a tenger felé.

Mikor a szél óvatosan hozzáért a vízsugárhoz, a cseppek csiklandósan táncra perdültek.

Óh, de jó, hogy jöttél, játsszunk, játsszunk még! – kacagtak a szélre és pörögtek forogtak, csillogtak a lemenő nap fényében.

A szél örömét lelte a játékban, észre sem vette, hogy valaki figyeli.

Mikor a nap utolsó sugara kacéran rákacsintott a táncoló vízcseppeken át, pillantotta meg a férfit.

A szökőkút mellett állt. Mosolygott.

Mosolygott a naplementében ragyogó finom vágású borostyánszín szeme. Élesvonalú, de mégsem kemény arcvonásai. Ezüst szálakkal itt-ott már átszőtt dús szakálla között húzódó, szépen rajzolt szája.

A szél zavarba jött.

Elejtette a táncoló vízcseppeket, amik csalódott sikkantásokkal csobbantak újra a szökőkút medencéjébe.

A férfi mosolya eltűnt. Vonásai megkeményedtek, borostyánfényű szemében megjelent a végtelen mély bánat.

Sóhajtott.

A szél egy fa lombjába bújva figyelte a férfit, ahogy állt a szökőkút mellett. Szállfa termete meggörnyedt, szeméből hullani kezdtek a könnyek.

A szél leszállt a fáról. Tudta, hogy indulnia kell, hiszen várja a vihar a Vörös tengeren, mégis, úgy érezte képtelen otthagyni a síró férfit.

Halkan közelebb szállt hozzá.

Bámulta. Még sosem látott ilyen szépséget és ilyen mély bánatot.

A szökőkút csobogott. A szél pedig lassan és finoman megsimította a férfi arcát.

A behunyt szemek megrezzentek.

A megkeményedett arcvonások ellágyultak.

A szépen rajzolt szájból előbújt egy felszabadult sóhaj.

A szél átsuhant a szökőkút peremén és újra játékba fogott. Táncoltatta, forgatta, ragyogtatta a cseppeket, amiknek a felkelő Hold fénye különösen sugárzó ragyogást adott.

A férfi arcán lassan felszáradtak a könnyek. Csak bámulta és bámulta a táncoló vízcseppeket. Aztán, mikor a szél egy különös piruettje végén arcul fröcskölte, egy hirtelen mozdulattal levette a fején tündöklő koronát, és egy hatalmas ugrással belevetette magát a szökőkútba.

Táncolj még, kedvesem, táncolj velem– suttogta szerelmes hangon a férfi, s a keleti szélnek nem kellett más. 

Susogva körbefonta szépséges király nyakát, és felemelte magával.

Felemelte és forgatta, ölelte és simogatta gyönyörű arcát, amiben a borostyán szem úgy ragyogott már a boldogságtól, mint a hajnali napsugár.

A Vörös tenger hajósai azóta is erről az éjszakáról beszélnek. Arról az éjszakai viharról, ami után a hajnal olyan mély vörös felhőkkel köszöntött a hazatartó bárkákra, mint a sírba vivő, végtelen mély szerelem.

 

Írta: Várfalvy Emőke