Tegnap megint festettem két fátylat. Hihetetlen örömet ad az alkotás, a létrehozás, maga a folyamat, a vízzel dolgozás, a meglepetés, hogy sosem tudhatom, milyen lesz a végeredmény... Jó érzés pl. az is, hogy ilyenkor nem a pillanatnak alkotok, mint a tánccal, hanem kicsit "tartósabb" eredmény születik. És kézbevehető. Tapintható. Sokszor tapogatom, simogatom őket, és mindegyik fátyol más és más érintésű, attól függően, hogy mennyire volt használt a befestett fátyol, hogy mennyi vizet, mennyi festéket használtam, milyen színeket tettem rá, mennyi ideig száradt kiterítve, kinek festettem.
Ez bearanyozta a napomat, ami amúgy is gyönyörű volt, telis-teli Doki-élményekkel, tánccal, Balázzsal, ügyes és lelkes tanítványokkal. Végül annyira felpörögtem a nagy boldogságtól, hogy alig bírtam elaludni.
Ez a nap ismét meggyőzött arról, hogy semmit, de semmit nem érdemes csinálni az életben, amihez nincs kedvünk. Csakis és kizárólag annak van értelme, ami örömet okoz, és nem érdemes elhinni, hogy az élet egy merő szenvedés. :-))))
Amikor valami "rossz" ér, akkor mostanában tudatosan odafigyelek arra, hogy kompenzáljam magamnak valami "jóval" is. Mint pl. a selyemfátyol festés. :-)
Vagy Feldmár András olvasgatás. :-)
Úgyhogy most idézek is tőle.
"Sőt, nagyon sok ember úgy érzi, hogy a gondolatok ragadják meg őket, nem úgy, hogy ők gondolkoznak. Lehet, hogy az is csak illúzió, amikor az ember annyira okosnak és gondolatgazdagnak érzi magát. Talán rá kell döbbennie, hogy semmiféle gondolata nincsen, és maximum annyit tehet, hogy kitárja magát, s átadja magát a gondolatoknak. Rengeteg olyan gondolat van ebben a szobában is, amit egyikőtök sem enged be. Nem akarjátok odaadni magatokat ezeknek a gondolatoknak, mert felrázna benneteket. Mire jó egy olyan gondolat, egy olyan tudás, ami nagyon szomorúvá tenne? Miért lenne jó, ha például Isten itt lenne, s mindent el akarna árulni nektek, ti meg azt mondjátok, hogy nem, köszönöm szépen, menj haza, nem akarok többet tudni annál, mint amennyit most tudok? Mert ha valóban megtud valamit az ember, akkor megváltozik az élete. Ahhoz, hogy az ember megtudja, mi hatvan fok szinusza meg koszinusza, nem kell megváltoztatnia az életét, az nem valódi tudás, az csak egy kis hab a kávén, amit mindegy, hogy megiszik vagy nem, belekeveri a kávéba vagy sem. De ha valami fontosra rájövünk, valamire, ami igaz, és annak tárjuk ki magunkat, az azonnal megváltoztatja az életünket. Az ember attól kezdve nem élhet úgy, mint ahogy addig élt. Ezért aztán nem akar senki semmire sem rájönni, mert ki akarná megváltoztatni az életét? Mindig nagy megrázkódtatással jár az, ha az embernek meg kell változtatni az életét. Ezért általában senki nem akar megtudni semmit sem. Ezért jöttök egyetemre, mert itt semmit nem lehet megtudni. Itt eltelik az idő, s nem kell megváltoztatni az életeteket. Lehetne keresztrejtvényt is fejteni. Az is jó ahhoz, hogy elkerüljük az élet megrázkódtatásait. Persze, csak viccelek..."
/A Tudatállapotok Szivárványa c. könyvből/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése